a vídám emberekért, akik egyszerűbbé teszik életünket pusztán a jelenlétükkel.

Megszokik az ember bármit ezen a világon.

A nagy érzésekhez nem feltétlenül szükséges teljes megértés.

Kihúzott minden eltelt napot vastag, fekete filctollával, és érezte, ennél rosszabbul nem is igen viszonyulhatna az élethez.

A kéz, mely a bölcsőt ringatja, kormányozza a világot!

A tavasznak sem mondhatjuk: „Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz.” Csak azt mondhatjuk: „Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz.”

Az angol, a francia és a magyar beszélgetnek róla, hogy kinek a nyelvében bonyolultabb kiejteni a szavakat. Kezdi az angol:
– Nálunk baromi nehéz a kiejtés, például az asztalt úgy kell írni, hogy „table” és úgy ejtik, hogy „téböl”.
– Az semmi – mondja a francia – nálunk úgy kell írni, hogy „bonjour” és úgy ejtik, hogy „bonzsúr”.
– Ugyan – mondja a magyar – az igazi nehéz kiejtés nálunk van. Úgy írják, hogy „mit tetszik mondani?” és úgy ejtik, hogy „He?”.

A Hubble űrteleszkóp naponta annyi adatot továbbít, ami 10 ezer darab normál számítógép-lemezen férne el.

Az embert a reménység élteti.

Aki egy szeretőhöz köti magát, az eltöri az életet jelentő szárnyát. Azonban aki a szeretőt röptében csókolja, az az örökkévalóság napfelkeltéjében él.

a mai napfelkeltéért.