Régi nyomokat keresek, melyeket elfújt a szél. Régi szavakat, melyeket elmosott a víz.

A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.

Bármikor, ha rossz útra tévedsz, kigyullad egy sor jelzőlámpa benned. A szomorúság egy ilyen jelzőlámpa, a depresszió egy ilyen jelzőlámpa.

Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb.

A depressziósok csak magukkal törődnek, és megnyomorítják a környezetüket.

Soha senki nem hiszi, hogy történhet valami rossz, amíg meg nem történik.

Feledd a szomorúság perceit, de ne feledd el soha, amire azok tanítottak.

Kevés dolog van, ami úgy megviseli a pszichét és a testet, mint a haláleset és a válás. De sajnos nem lehet betiltani egyiket sem.

Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.