Az emberek sokszor használják a telefon nevű szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.

Nem kis dolog, ha az ember az álmaiból szilárd talajon álló valóságot csinál!

A pénzt, amit megkeresünk, nem vihetjük a sírba, az ellustult időt viszont igen.

Az ember nemcsak a fülével, hanem a lelkével is hall. A maga sajátos egyéniségével.

Nem az a baj, hogy kevés idő áll a rendelkezésünkre, hanem főképp az, hogy sokat elfecsérelünk abból, ami adatik.

Körülöttetek pedig ott a nagyvilág; bezárkózni, azt lehet, de a világot örökre kizárni – azt már nem.

Az érzéki gyönyör a lelkek egyesülése nélkül mindig állatias volt, és az is marad: nyoma sincs utána az emberben valami nemesebb érzelemnek, inkább a megbánásnak.

Egyszer eljön a nap, amikor minden szívbe beköltözik a szeretet, és az ember legrettenetesebb ellensége – a magány, amely rosszabb, mint az éhezés – örökre elűzetik a föld színéről.

Jobb, ha olyan ostobák vagyunk, mint a többiek, mintsem hogy olyan okosak legyünk, mint senki más.