Ösztönszerűleg inkább hajlunk a reményre, mint az aggodalomra – amint szemeink is maguktól a világosság felé fordulnak, nem a sötétség felé.

Kidobóembert keres az éjszakai mulató. A hirdetésre kétméteres, lapáttenyerű díjbirkozó jelentkezik. A főpincér megkérdi tőle:
– Tudja, mi lenne itt a dolga?
– Persze, hogy tudom.
– És biztos benne, hogy el tudja látni a feladatot?
– Tudja mit? Nem mondok semmit, inkább figyeljen!
A nagy darab fickó odapattan az egyik asztalhoz, amely előtt egy szemmel láthatóan ittas férfi hangoskodik. Elkapja, fél kézzel megemeli, kirúgja az ajtót, és hatalmas lendülettel kirepíti az utcára a hangoskodót.
– Na, elég határozott voltam? – kérdi büszkén.
– Mi tagadás…
– Akkor vezessen a főnökhöz, hadd írjuk alá a munkaszerződést!
– Tartok tőle, hogy ez nem fog menni.
– Miért?
– Mert az imént őt dobta ki az utcára.

A székely bácsi ül a szekéren. Egyszer csak megállnak a lovak. A bácsi jól odasóz nekik:
– Gyííí!
A lovak meg sem moccannak. A bácsi újra odacsap az ostorral:
– Gyííí!
A lovak megint nem mozdulnak. A bácsi leszáll a szekerről, előremegy a lovakhoz, és észreveszi, hogy közvetlenül a lovak előtt egy óriási szakadék tátong. Erre visszamászik és így szól:
– Helyesbítek: Hóóó!

Jobb, ha olyan ostobák vagyunk, mint a többiek, mintsem hogy olyan okosak legyünk, mint senki más.

A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság a jelen.

Meg is állapítottam, hogy egy tanárnak ki sem kell nyitnia a száját, ha „érdekes” akar lenni: elég, ha figyelmesen hallgat.