Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van.
Csodálatos, hogy amikor nem vagy a saját utadon, mekkora pofonokat kapsz.
Soha nem lehet tudni, hogy miből mi bomlik ki, minek mi lesz a következménye, miféle, egyelőre láthatatlan utak nyílnak majd meg, vagy hogy mire jók a falak, a kudarcok.
Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.
Ha szeretsz, kiszolgáltatott vagy, ha nem szeretsz, akkor sivárnak és üresnek érzed a lelked.
Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben.
Köszi!