Azt gondolom, ilyen világban nem akarok élni. El akarok égni, azt akarom, ne is maradjon utánam semmi ebben a sötét, idétlen világban, csak hamu.
Ha valóban nincs olyan hely ezen a világon, ahová nem ér el a nap, akkor nincs más módja, hogy elbújjak, mint hogy a saját árnyékommá válok.
Utálok emberekkel beszélgetni. Valahányszor emberekkel beszélgetek, a rossz tulajdonságaim mindig felszínre törnek.
Folyton azt hiszem, hogy nekem van igazam, és ez másokban rosszul csapódik le. Pedig olykor magam is tévedek.
Az ember bizonytalanná válik, amikor valami, amihez már hozzászokott, hirtelen eltűnik az életéből.
Rá kellett jönnöm, milyen minimális a szókincsem, nem tudom kifejezni azt a fájdalmat és felháborodást, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok.
Mindenki örül, amikor látja, hogy az erőfeszítései megtérülnek. A nehezen vagy kellemetlenül megélt pillanatok szempillantás alatt foszlanak köddé, amint a befektetett erőfeszítéseink megtérülnek.
Mi a fenének tépelődöm itt, ebben a tökéletlen világban? Olyan vagyok, akár a vadon élő csimpánz, amit kényszerrel fogtak be és dugtak ketrecbe az állatkertben.
Azok a nők, akik paranoiásan úgy hiszik, hogy őket nem szeretik, könnyen hisztérikusokká válnak.
Dolgozni fárasztó, de a munka utáni sörnél nincs jobb dolog. Csak ez az, ami felszabadít a munka igájából.
Bármennyire szereti két ember egymást, ahol nincs fizikai kontaktus, ott a szerelemnek sincs értelme.
Mit jelenthet az, hogy nincs meg köztünk a harmónia? Van egyáltalán olyan, hogy harmonikus kapcsolat?
Ha egy ismeretlen ember szemébe nézek, sokszor az az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban, ezért szándékosan furcsa dolgokat gondolok.