Ha az ember egyszer eltökéli, hogy csupa jót gondol magáról, akkor nem ismer lehetetlent.
Örömünk szívből szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, s elvág tőlük.
Ha az embernek ismételten azt kell tapasztalnia, hogy élete abszurd véletleneken múlik, önkéntelenül magába száll, szerény lesz.
Kezdem belátni: amit a férfiak női logikátlanságnak neveznek, voltaképp logika, csak nem olyan, mint az övék.
Meg is állapítottam, hogy egy tanárnak ki sem kell nyitnia a száját, ha „érdekes” akar lenni: elég, ha figyelmesen hallgat.
Az embernek mindig szabad feltevésekbe bocsátkoznia (…), ha nem úgy állítja be őket, mintha bizonyított igazságok volnának.
Az ember megszokja azt, aminek az életét köszönheti. És előbb-utóbb azt képzeli: magától értetődő. Pedig téved, semmi nem tart örökké, minden eltűnhet egyszer.
De furcsa állat is az ember, gondolom, milyen könnyű szívvel képes felebarátja halálát kívánni.
Nem a mi dolgunk eldönteni, élünk-e, halunk-e. Aki él, nem tehet mást, élnie kell. Az élet olyan, mint a munka. Nehéz vagy se, nem hagyhatod félbe-szerbe. A végére kell járnod, úgy bizony.
Milyen jó lenne, gondolom, ha nő volnék, mert a nők úgy is tudnak látni, hogy nem néznek oda.
Ha azt látom, hogy valaki ennyire fakó, mindig arra gondolok: biztos, hogy saját maga radírozta ki magát az életből.
A kis légy, aki hajnalban születik, és napnyugtakor meghal, nem értheti meg, mit jelent ez a szó: éjszaka.