A jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő. Csak ha fogy, az vevődik észre.
Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkozása, az eszével is csak bajt csinál magának.
Utasok vagyunk… de az élet nemcsak utazás, hanem szobrászmunka is: valami szépet kihozni önmagunkból, az élő anyagból – s ezt a környezetünkre is kiterjeszteni.
Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt.
Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.
Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában.
Aki emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó: egy gramm aranyért egy mázsa iszap – ez legyen a számítása!
Annak, akit a szeretettől elzár az élet, lassan az is élvezetévé válik, hogy a gyűlöletét nyíltan kimutassa.
Mi is hát az első szerelem, ha nem az a „lelki aktus”, amellyel az ember a szerveiben, képzeletében fölzsongó vágyakat egy élő személyre rávetíti?
Egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.
Az embernek csak a teste születik meg világra éretten; a lelkének még sokáig szüksége van egy magzatburokra, amely mögött ellenmondó elemeiből magát fölépítheti.
Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? (…) Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?
Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.
A folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.
Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem.