Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk – nos, akárhogy nézzük, ez fordítva is igaz.
Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról, akik közel állnak a szívünkhöz.
Ki kell szabadulni az önfejlesztés csapdájából, hogy teljes sebességgel, vakon rohanhassak a vesztembe.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Azt akarom, hogy ne fogadd el késznek ezt a világot (…). Találd ki magadnak. Találd ki, hogyan kell megteremteni saját valóságodat. A saját szabályaiddal.
Fura, hogy milyen ritkán gondol az ember azokra a nőkre, akik megvoltak. Mindig azokra emlékszik, akikkel nem jött össze.
Látom a történelem legerősebb és legeszesebb embereit (…), és ezek az emberek benzinkutaknál és éttermi konyhákban robotolnak.
A megszületésed egy hiba, és az egész életedet arra fordítod, hogy ezt korrigálni próbálod.
Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki az én szenvedélybetegem. Kölcsönös függőségem.
Nincsen bennem semmi eredeti. Az életem során megismert emberek közös erőfeszítése vagyok.
Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Mindannyian meghalunk. Nem az a cél, hogy örökké éljünk. Az a cél, hogy alkossunk valamit, ami örökké él.
Az emberek sokszor használják a telefon nevű szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.