Magányos énünk börtönéből menekülünk a kapcsolatokba – és a kapcsolatokból menekülünk a magányos énünkhöz.

Egy igaz barát azt mondja, amit hallanunk kell, akkor is, ha az nem kellemes.

a boldog emlékekért gyerekkorodról.

a nyugalmas időkért.

A nők mindig igazak, mert még legnagyobb hazugságaikban is természetes érzésük parancsának engedelmeskednek.

Móricka osztályába kínai gyerek jön. Mondja is a tanító néni, hogy a gyerekek ismerkedjenek meg vele, kérdezzenek az új fiútól. Móricka jelentkezik elsőnek.
– Nem, Móricka, te nem kérdezhetsz, te mindig ostobaságokat mondasz.
A többi gyerek a szokásos dolgokat kérdezi:
– Milyen ételeket esztek Kínában? Mit dolgozik apukád? Hány éves vagy, stb. Móricka nagyon jelentkezik.
– Tanító néni, csak egyet hadd kérdezzek!
– Na jó, kisfiam, egyet.
– Neked hány apád van? – fordul az új fiúhoz.
Gondolja a kínai kölyök, erre a hülyeségre ő is hülyeséget válaszol:
– Három – mondja.
Erre Móricka:
– Mindjárt gondoltam, mert két tojásból nem lettél volna ilyen sárga!

Életünk nagy korszakai azok az alkalmak, amikor elég bátrakká válunk ahhoz, hogy gonosz tulajdonságainkat a legjobb tulajdonságainkká kereszteljük át.

Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.