A megszokás (…) rögzíti (…) a hibát.

Aki nem sír, az nem lát.

Fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.

Az egész életünk azzal telik, hogy mondogatjuk, mennyire szeretjük ezt vagy azt az embert, miközben valójában csak szenvedünk, mert ahelyett, hogy elfogadnánk az erejét, állandóan csökkenteni próbáljuk, hogy beleférjen a világba, amelyet elképzelünk magunknak.

Ha az ember kiszolgáltatja magát, nem szabad csodálkoznia, ha rálőnek.