A boldogtalanság pillanataiban az ember abban keres vigaszt, hogy bánatát összeköti mások bánatával.

Soha senki nem hiszi, hogy történhet valami rossz, amíg meg nem történik.

Az élet rövid, csak a bánat sok; az a legkevesebb, hogy segítsünk egymáson, ha már egyszer itt vagyunk.

Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.

Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!

Biztosan tudom, hogy a bánat az élet ellensége.

A boldogtalanság rossz dolgokat szül.

Csak ne add át magad a bánatodnak! (…) Nem vagyunk urai az életnek, de módunkban áll harcolni vele. Igyekezz mindenhez jó képet vágni.

A depressziósok csak magukkal törődnek, és megnyomorítják a környezetüket.

Kevés dolog van, ami úgy megviseli a pszichét és a testet, mint a haláleset és a válás. De sajnos nem lehet betiltani egyiket sem.

Senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni.

Két boldogtalan ember nem teheti boldoggá egymást – egyszerűen csak megduplázzák boldogtalanságukat.

Ha az embernek nagy a baja, nem marad hely más bánatnak.

Legyen bátorságod az élet nagy bánataihoz, és türelmed az élet kis bánataihoz. És ha befejezted a napi feladatodat, térj nyugovóra békével.

Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve.

A tanulás segít. (…) Amikor tanulok, kis ideig valami olyasmire tudok figyelni, ami nem a fejemben zajlik.

Mit számít, mit kap az ember, ha előtte elveszít mindent.

Bolond, aki a bánatot táplálja ahelyett, hogy éhen veszejtené.

Régi nyomokat keresek, melyeket elfújt a szél. Régi szavakat, melyeket elmosott a víz.

Vannak könnyek, amelyekkel, miután másokat becsaptunk, becsapjuk saját magunkat is.

Ha sajnálnak bennünket, előbb-utóbb mi is sajnálni fogjuk magunkat.

Feledd a szomorúság perceit, de ne feledd el soha, amire azok tanítottak.

Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy, a fájdalom nem magának a dolognak a következménye, hanem annak, ahogyan az adott dolgot értékeled; ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban.

A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni.

A magamfajtának nem szabadna embernek lennie. Aki úgy vonzza a bajt, mint én, az nem lehet ennyire védtelen!

Előfordul, hogy azt kívánom, bárcsak vissza tudnék menni az időben, és semmissé tudnám tenni a szomorúságot; de úgy érzem, ha ezt tenném, akkor az örömöt is elkergetném.

Most arra vágynék, hogy ne legyen arcom, legyek olyan, mint egy összegömbölyödött sün, amelyik este kel csak útra az utcai árkokban, óvatosan felkapaszkodik a parton, és a csillagokba dugja szürke orrát.

Talán nem is létezhet öröm ezen a bolygón anélkül, hogy vele egyenlő mértékű fájdalom ne szülessen a kiegyensúlyozásához egy ismeretlen mérlegen.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.

Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.

Az emberek boldogtalansága gyakran fakad a kétségbeesett próbálkozásból, hogy olyasmit befolyásoljanak, ami nem tőlük függ.

A boldogtalanok rossz szokása, hogy igényt tartanak a környezetük sajnálatára, abban a szent meggyőződésben, hogy jogosultak rá.

A mély bánat többnyire hallgatag és rejtezkedik.

A túlzott bánat nevet. A túlzott öröm sír.

Bármikor, ha rossz útra tévedsz, kigyullad egy sor jelzőlámpa benned. A szomorúság egy ilyen jelzőlámpa, a depresszió egy ilyen jelzőlámpa.

Ne higgye, hogy ha nemlétezőnek tekinti őket, egész életére megmenekül a szomorú dolgoktól.

Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.

A boldogtalanok végső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni, bárkinek is, ha fáj valamije, mert a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint a szarvas vérét a legyek.

Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.

Az élet halad, és mindegy, hogy mennyi élvezet van benne, van szomorúság is.

Ha az ember szomorkodik, az azt jelenti, hogy nem igazán sikerült megértenie az életet.

Könnyű a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.

Senkit sem törölhetünk ki szívünkből anélkül, hogy helyén – ahol neve állott – egy sötét folt ne maradna vissza.

De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb.

Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan száműzetésben.

A veled együtt nevetőket könnyen elfeleded, de soha nem feleded el azokat, akikkel együtt sírtál.

A szomorúság, akár egy mély seb, mely átvágta mindazt, aki egykoron volt.

Mi haszna a szomorkodásnak? Az életben hol fölfelé haladtam, hol lefelé zuhantam, de azt az egyet megtanultam, hogy eső után köpönyeg.

Egy bánatba süllyedt ember mindenki számára teher, még azokéra is, akik korábban szerették. A magunk bánatánál csak mások bánatát nehezebb elviselnünk.