Ki ne volna inkább boldog ostoba, mint okos nyomorult?

Aki sosem kockáztat, annak nincs mit remélnie.

Néha vannak emberek, akikkel lehet hallgatni, és nem érzel kényszert arra, hogy értelmetlen fecsegéssel töltsd ki a szünetet.

Olykor eleget szenvedünk ahhoz,
hogy jogunk legyen soha azt nem mondani:
– Nagyon-nagyon boldog vagyok.

A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye.

Minden foglalkozás művészetnek tekinthető, ha elegendő szenvedéllyel végzik. És mindig kihívást jelent, ha az ember művészete egyben megélhetésének forrása is.

Boldog vagyok és szenvedek. Boldog vagyok, hogy miatta szenvedhetek, s imádom az ő fájdalmát, mert szerelmének jele…

Mi lehet kellemesebb, mint egy olyan barát,
akivel úgy mersz társalogni, mint önmagaddal?

Minél szegényebb az ember, annál inkább reméljen, minél több baj éri, annál erősebben kell bíznia.

Fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki – ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében – hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra.