Egy dolgot nagyon szeretek az emberekben: a legparányibb reménytől is képesek szárnyalni.

Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene.

Az ember gyorsan beletanul abba, aminek belsőleg szükségét érzi.

Az öngyilkosság végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodás a világnak.

Jobb részesülni valami jóban, de aztán elveszíteni, mint ha soha nem is lett volna benne részünk?

Csak egyszer némultam el. Amikor azt kérdezte tőlem valaki: „Ki vagy te?”

Minden elmúlik, és helyet ad másnak: leggyötrőbb fájdalmainkat is feloldja az idő.