A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.

Ha összejövünk, az a kezdet,
ha összetartunk, az a haladás,
ha összefogunk, az a siker.

Olyan nem létezik, hogy az ember egy bizonyos sors csapdájába kényszerül. Senkit sem ítélnek arra, hogy középszerűen és reményvesztetten élje az életét. Az élet nem így működik.

Ha az ember nem tud nevetni meg egy kicsit farsangolni, ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor vagy már nem él, vagy szeretne meghalni.

Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.

Nem a körülöttünk lévő életet kell kedvünk szerint elrendezni, hanem önmagunkat kell megtörni, meghajlítani, hogy mindenféle életre alkalmasak legyünk.