A jókedv e világon átmentünkben a legnagyobb adomány, és mindegy, hogyan jut hozzá az ember.

Mindenki hisz benne, hogy az erőfeszítéseiért elnyeri jutalmát, és hogy egyszer majd megérti mindazt, ami útközben történt.

Igaza van a zen-mesternek, akitől megkérdezték a tanítványai: „Mester, honnét tudhatom, hogy van-e még dolgom a világon?” És a mester azt felelte: „Abból, hogy élsz.”

A folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.

Amikor elfogadod, amit már amúgy is tudsz, a többi jön magától.

Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Ha egy ember dramatizál, dramatizálása mögött rendszerint feldolgozatlan, traumatikus események állnak, amelyek régebbről erednek, mint a tulajdonképpeni indíték.