Ahhoz, hogy a határokat túllépjük, előbb meg kell tanulnunk a szabályokat követni.

Nem szeretlek (…), de kellesz nekem, és szükségem van rád; szeretem, ha ott szuszogsz az ágyban, mellettem ülsz a televízió előtt, vagy az asztalnál ülve töltöd ki a lottót; és ha ezt szerelemnek hívják, akkor talán mégiscsak szeretlek.

A múlt már csak ilyen. Elmúlt. Vége. Nincs értelme újraélni. Inkább a jelenre összpontosítanék, a mostra, erre a pillanatra.

Hasznos lehet számunkra, ha belátjuk, hogy korántsem vagyunk olyan rendkívüliek, mint ahogy képzeljük, mert akkor mindjárt reálisabban tudjuk szemlélni önmagunkat.

Különös, hogy mikor gyerek voltam, a nagyokhoz igyekeztem hasonló lenni, s amióta nem vagyok gyermek, gyakran gyerekhez szeretnék hasonlítani.

Az életben az a legnehezebb, hogy egy életen át komolyan vegyük ugyanazt a dolgot: szeretet kell hozzá, türelem és alázat.

Soha nem létezett semmiféle „azok a régi szép idők”, mindig is csak a mindennapok voltak.