Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk.

Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.

Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.

Csak akkor van értelme a tudásnak, ha az nyilvánosságra kerülhet.

Az összes fegyver közül a legborzalmasabb a szó, amely úgy dönt romba egy egész életet, hogy nem hagy vérnyomot, és az általa ejtett sebek soha nem gyógyulnak be.

Hogyha túlságosan előretekintünk a jövőbe, akkor könnyen orra bukhatunk abban, ami a lábunk előtt hever.

Én pedig azt mondom, hogy a depresszió nem más, mint a „szív szemének” vaksága – vagyis a szeretet hiánya.