Akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van, rendet teremt maga körül.
Az ember mindig azzal nyit, hogy megvesztegethetetlen. Így akik meg akarják vesztegetni, úgy érzik majd, hogy elértek valamit.
Mindenkiben benne lakozik valami vad és törvényszegő fajtája a vágynak, még bennünk is, akik látszatra nagyon is mértékletesek vagyunk: álmainkban mutatkozik ez meg világosan.
Azt az embert dicsérd, utánozd, akit nem kedvetlenít el, hogy meg fog halni, noha örömöt okoz neki az élet.
Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.
Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. (…) Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.
Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat.
Mindenkivel történik néha valami, de ha az ember megszokja a rosszat, akkor vége van az önbecsülésének.
Mindenkinek vannak titkai. Mindenki követ el hibákat, vétségeket. Csak vannak olyanok, akiknek ezt sikerül eltitkolniuk.
De furcsa állat is az ember, gondolom, milyen könnyű szívvel képes felebarátja halálát kívánni.
Amit az ember meg tud tenni, és az, amit hajlandó megtenni, két nagyon különböző dolog.
Néha körbenézek a világban, és felfordul a gyomrom. Miért nem erőltetik meg magukat az emberek egy kicsit? Semmit sem tesznek, mégis folyton csak elégedetlenkednek.
Nem azt akarja-e mindenki? Megtartani, amit nem lehet? És szabadulni attól, ami nem akarja elhagyni az embert?
A karakter olyan szikla, amelyen a zátonyra futott hajók kikötnek és az ostromlók zátonyra futnak.
Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincsen szüksége senkire; de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek.
Milyen furcsák az emberek. Mindennap látod őket – azt hiszed, ismered is-, és egyszer csak kiderül, hogy semmit sem tudsz róluk.
Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy időnként kigúnyolják (…), különben túl komolyan vennénk magunkat.
Aki gondolatait a valóban létezőkre irányítja, annak nincs ideje arra, hogy állandóan lefelé nézzen az emberek ügyes-bajos dolgaira, s a velük való tülekedésben irigységgel és rosszindulattal teljék el…
Ezen a világon az emberek hamar ráunnak arra, ami nem érdektelen, és jóformán csak az köti le őket, ami unalmas.
Az arcodra nézve vagy a hangod árnyalataira figyelve mások gyakran jobban átlátják, hogy milyen hangulatban vagy, mint te magad.
Az, aki, mivel semmije sincs, nem is akar semmit, ha csak azt nem, hogy hagyják meg neki a saját semmijét.
Az ember alkalmazkodik – lényegében mindenhez. Hozzászokik. Nincs jó vagy rossz, állapotok vannak. A hozzáálláson múlik, jónak vagy rossznak ítéled-e a helyzetet.
Húszévesen az akarat uralkodik rajtunk, harmincévesen az ész, negyvenévesen pedig a megfontolás.
Aki ötvenévesen is ugyanolyannak látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből.
Az emberiséget három nagy csoport alkotja: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók és azok, akik mozdulnak.
Magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek.
Hogyan kívánhatjuk, hogy másvalaki megőrizze azt a titkot, amit mi magunk sem tudtunk megőrizni?
Rosszat gondolnak rólad némelyek? – de csak a rosszak, kiket a gonoszság megérintett. Egyesek gondolata még nem a világ! Te csak hidd, és tudd: a jók többen vannak.