A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem.
Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.
A halál törvény, nem büntetés.
A halál semmi a halálfélelemhez képest.
Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
A halál árnyékában csak az tud nevetni, aki őszintén, nyitott szívvel, nyitott lélekkel néz vele szembe.
Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Ha kedvünket leljük a halálban, kezdünk helyesen gondolkodni az életről.
A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.
Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Maga a halál is az élet feladatainak egyike.
Aki a haláltól fél – nem él.
Nem az a legnagyobb büntetés, ha te magad halsz meg, hanem ha elveszíted a szeretteidet.
A halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb, mint a halál.
A szív nélküli út az ember ellen fordul, és végez vele. Nem sok kell ahhoz, hogy meghaljunk, és a halált keresni annyit jelent, hogy a semmit keresed.
Nem jó sem öregnek, sem fiatalnak sok időt tölteni a halálra gondolással.
Az élet is káros az egészségre. (…) Előbb-utóbb mindenki belehal.
Az ember nem akkor hal meg, amikor szeret, hanem amikor lehet.
Áldott legyen a mulandóság, amely megújítja az életet.
A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.
A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
Elveszíteni valakit szörnyű – sóhajtott. – De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt.
Elveszíteni valakit, akit szeret az ember, soha nem könnyű.
Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.
A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Amíg úton vagyok a Pokol felé, addig élvezem az utam.
Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.
Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
Az élőkért kell aggódni, a holtaknak már úgyis kevésre van szükségük.
Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.
Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
A halál se több, mint szeretőnk szorítása: fáj, de mégis kívánjuk.
El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
„A harmadik emeletről lezuhanni éppolyan életveszélyes, mint a századikról.” Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.
Minél közelebb kerülsz a halálhoz, annál jobb a történet.
Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?
A halottak nem halnak meg. Ha szerettél már érett szeretettel, ezt te is tudod.
Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!
Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!
Aki teljesen érti az életet, az nem fél a haláltól; a félelem a beteljesületlen életből fakad.
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
Oly csúnya a halál… és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
Elérkezik az az idő, amikor el kell válni! Az öregek meg a fiatalok nem szoktak együtt maradni!