Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Mi a halál? Egy fokkal közelebb kerülök a nyugalomhoz, és talán kettővel közelebb a csendhez.
A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.
Ha már meg kell halni, legalább bátran haljunk meg. Ez kiborítja az ellenséget.
Ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik – mit lehet könnyebben pótolni az embernél?
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Egy dolog tudni, hogy a halál vad, megállíthatatlan sebességgel közeleg, s más látni, ahogy lecsap.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.
Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.
Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
Mi a halál? Az érzések közvetítette benyomásoknak, az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek és hozzá még a hitvány test kiszolgálásának megszűnte.
A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem.
Elveszíteni valakit szörnyű – sóhajtott. – De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt.
A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (…), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.