A kiejtett szó gyakran olyan, mint az eldobott kő, többet vissza nem fogható, és a repülés irányán már változtatni nem lehet.

A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: – mintha a lelkemet vesztettem volna el!

Az élet megy tovább. Ez jó, nem? A harag lassan elmúlik. A sebek begyógyulnak. De ha hagyod, hogy ez megtörténjen, azzal egy kicsit a lelked is meghal.

Boldog vagyok, hogy létezik – mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el.

Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.

A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több.

Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod.