Igen, van öröm, beteljesedés, és vannak társak – de a lélek magányossága, a maga rémisztő tudatosságával, iszonyú és leírhatatlan.

Húzod a sors szekerét, nem számolod a lépteidet, egyszerűen mész.

Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.

A remény mindig a jövőre vonatkozik. És nem mindig jó. Mert megbéklyózhat a hit vagy a várakozás, hogy a jövőben történik majd valami, ami megváltoztatja az életünket.

Nem feltétlenül a legsürgősebb dolgok a legfontosabbak.

Tragikus sors a mi korunké: szükségünk van egy vallásra, de sehol sem találunk hozzá istent!