Azoknak, akik képtelenek a szeretetre, semmi sem fáj igazán.
Szólni nem mertem, mert a szemem gyanúsan égett, és féltem a könnyek lehetőségétől, ha esetleg ki merem nyitni a számat, biztosan kibukna rajta a fájdalom.
Ilyen az emberiség sorsa: az ész megmutatja nekünk a célt, a szenvedélyek pedig eltávolítanak tőle.
Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.
Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.