Az ember saját akaratát sohasem gondolhatja másnak, mint szabadnak.

Hallgatom a csendet, amelyet időről időre megszakít a mellettem alvó lélegzetvétele. Megsimogatom a kezét, de vigyázok, hogy ne ébredjen fel. A szavak mellett fontosak a tapintások, simogatások, ölelések, cirógatások.

Igazán vesztéskor mutatkozik meg a jellem, és nem győzelemnél.

Elbúcsúzni olyasmi, amit az ember önmagával is megtesz: hű marad magához mások pillantásának a kereszttüzében is.

A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.