Ha azt látom, hogy valaki ennyire fakó, mindig arra gondolok: biztos, hogy saját maga radírozta ki magát az életből.

Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.

Ha sajnálnak bennünket, előbb-utóbb mi is sajnálni fogjuk magunkat.

Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett.

Az ember természetéből adódóan mindig a jó oldalát akarja megosztani másokkal – mert azt akarjuk, hogy szeressenek, elfogadjanak minket.

A hazug védi legbátrabban az igazságát, a gyáva a bátorságát.

A megbocsátás olyan, mint egy kétsávos út: amikor megbocsátunk valakinek, magunknak is megbocsátunk.